Egy hét késéssel...
Jó látni, hogy bizonyos élőlények a vírushelyzettől függetlenül folytatják a megszokott életüket, sőt! Élnek és virulnak.
A ciklámen úgy két év kihagyás után.
A novemberi kaktusz is tudja, hogy eljött az ő ideje.
Annak ellenére, hogy időoptimista vagyok, meglepően ritkán kések le buszt, vonatot. De itt ez történt. A figyelmes szemlélő láthatja a képen a távolodó vonatot.
A következő vonatra könnyű hátizsákkal és tele gyomorral ültem fel. (Közben hazamentem, és elfogyasztottam az eredetileg elvitelre szánt ebédet plusz egy dögnehéz könyvből lefotóztam pár oldalt, így az is otthon maradt.)
Egy kis javítás útközben.
Az állomáson várt a második számú bicajom, és húsz percnyi kerekezés a munkahelyemre.
Hazafelé nyilvánvaló, hogy tényleg sokkal kevesebben utaznak a vonaton.
Belefért a hazaútba pár oldal pszichológia.
Amikor kisvárosunk nagyvárosnak tűnik.
Itthon a szokásos napi csellókoncert vár.
Folytatásként bekebeleztük a tízéves szülinapi tortájának a maradékát.
Majd nagy örömömre megtaláltam a kulcsot, amit egész nap kerestem. A luxusprobléma a ludas, miszerint az embernek több kabátja van egy szezonra.
Szép napot!
Rita